Édes élet

"Add, uram, hogy legyen bennem elég alázat ahhoz, hogy elfogadjam, nem vagyok más, mint a többiek."

(P. Coelho: Brida)

vessen meg bárki azért, amiket most le fogok írni, de már nem tudom magamban tartani a felháborodásom... név nélkül és maximális szubjektivitással fogok írni...

elkeserít a világ állása... egyrészt anyagilag (jól kezdődik, mi?) könyörgöm, nekem senki ne adja az irgalmas szamaritánust, hogy én így, meg úgy de drága vagyok, afrikai árvákat  és szegényeket, háború sújtotta embereket támogatok, amíg képes elnézni, hogy közvetlen közelében hogyan nyomorognak emberek... lehet egyedül maradok a véleményemmel... orvos a hivatásom, s gen, nem csak a szakmám, a hivatásom... hiszek abban, hogy emberek segítésére kell feltennem az életem, ez az én utam, a küldetésem... sajnálom az éhezőket, a betegeket, az árvákat, a meggyötörteket, éljenek a föld bármely pontján... de ez hányingert keltő képmutatás... amíg itt, a közvetlen közelünkben is nyomorognak emberek ezrei, éheznek gyermekek, s szakadnak szét családok a nincstelenségben, akkor mért kell Afrikában a nagy fehér megmentőt játszan??? ja, mert az menő? mert hálásabb egy afrikai kisgyermeket féregteleníteni, mint egy magyar gyermeknek mindennap egy kiflit venni? látványosabb, meghatóbb, szívszorítóbb??!!! számomra gyomorforgatóbb... s mondom, itt nem az én értzéketlenségemről van szó...

a másik teljesen más szféra...

elkeserít a világ állása... emberek már nem tisztelnek senkit, sem egymást, sem magukat, se törvényt, se embert, se erkölcsöt, se istent, semmit...rutinszerűen, mosolyogva kúrugatnak jobbra-balra úton-útfélen (már elnézést)... gátlástalanul hazudnak, s ott vernek át, s ütnek egyet rajtad, ahol éppen érnek... emlékszünk még, hogy írta Tompa: "testvér testvért, apát fiú elad..." - s innen még volt hová süllyedni... a lány, kedves és fiatal, szépnek nem mondható, de ez sosem volt fontos szempont... ó, hát ő nagyon nem bírja már, mert hogy a fiú ilyen is, meg olyan is - pont olyan, mint két éve... ja, hogy akkor még nem volt Más, ja, hát az más... most tartsanak inkább szünetet, míg a lány kitalálja, mi is legyen... persze míg a fiú süt, és virágot hoz és gondos, az a más pedg kúrogatja a lányt... így jól végig lehet gondolni...; egy másik fiú, ó ő egészen más... önálló entitás, 35 évvel, nagy-nagy öntudtattal... neki nem kell senki, nem kell feleség, nem kell gyerek, nem kell család... de az ingyen cseléd, aki mos, főz, takarít, szexuálisan szolgáltat (ellentételezés nélkül), az kell, mert már anyuka is úgy nevelte, hogy az jár (Loreal, mert megérdemlem)- és hát a lány, a lány az tűri, hogy 10edszer is ajtót mutatott neki, s ő, hát ő visszamegy, nygen cselédnek, mosni, főzni, takarítani, szexuálisan szolgáltatni (ellentételezés nélkül), mert neki, így 27 évesen, már "úgy sincs más választása", és kezdődk előről, míg a fiú újra belerug, lealázza, megcsalja, kidobja, ső újra visszakönyörg magát... kérdem én: hát élet ez?

mért teszik ezt az emberek????

vannak olyan pillanatok, mikor minden annyira tökéletes, hogy eláll a lélegzetem... nincsenek szavaim, hogy leírjam, de nem is kellenek szavak, mert tudom, hogy az érzés kölcsönös... s az a nyugalom, ami akkor körülvesz semmivel sem pótolható... a közelség, a végtelenség, az egység...

tegnap ünnepeltük a tizedik együtt töltött hónapunkat... de az ünneplés, majdnem rémálommá vált...:(

kaptam egy nárcisz mécsest, s közben azt mondta az én drágám:

- boldog tízéves évfordulót! - s persze nevettünk...

 majd én naivan mondtam: 

- a próféta szóljon belőled!  ígérd meg, ha lesz tízéves évfordulónk, akkor veszel nekem még egy ilyen mécset!

s erre ő nem mondott semmit.... s aki ismer engem, vagy hasonló embet, az tudja mi jött ezután... mindezidáig tartó fejgörcs, sírás... nem, nem hiszitztem, mielőtt bárki is nekem esne...csak mondtam neki, hogy ez azért szarul esik, hogy semmit nem mond, de ő semmit nem mondott továbbra sem...

én pedig magamban sírtam a zabkoch felett.... hisz minek van velem, ha nem tervez, ha nem gondolja komolyan, ha nem akar velem lenni az idők végezetéig... akkor ez nem szerelem... s nekem ez írtóra fáj...

azt hiszem valahogy hasonló volt, mikor az elmebeteggel szakítottam, a különbség csak annyi, hogy őt nem szerettem... fizikailag készít ki, fizikailag fáj...

én nem látom ennek így értelmét, nem vagyok már 16, meg 22 se, meg 25 se, hogy csak éljek bele céltelenul a világba, valaki mellett, aki nem is akar igazán melllettem lenni...

"- mért vagy szomorú? mi van veled? legyél vidám!" (hát nyilván)

s megint odajutottam, mint oly sokszor, hogy szeretem, s már semmi nem érdekel, rúgjon belé, vagy tegyen, amit akar...

 nem mondhatom, hogy rossz ember, hogy bánt engem... tényleg mindenben próbál segíteni, megtesz nekem, értem, helyettem... a kérdés csak az, hogy perspektíva nélkül mit is ér az egész???

a hülyeség tényleg ragadós... :) (a lényeg itt olvasható)

ez az én lemezborítóm...:)